 |
Rappiluodon silta- Rappiluotoi híd
|
Finnország történelme
A finnek őstörténetét számos talány övezi. A mai Finnország déli része valószínűleg már az utolsó jégkorszak előtt, kb. 13 000 évvel ezelőtt is lakott volt. A különböző korokból számos régészeti lelet került elő, ám az itt lakók nyelvéről nem lehet biztosat tudni. A sokáig uralkodó nézet szerint az ősfinn lakosság időszámításunk kezdete táján érkezett erre a területre, a mai felfogás szerint viszont már lényegesen korábban élt itt finnugor nyelvet beszélő népesség.
A keresztes hadjáratok idején, a XII. században Finnországot – önálló tartományként – Svédországhoz csatolták, s ezáltal a nyugati egyház részévé vált. 1323-ban, a pähkinäsaari béke során húzták meg először Finnország keleti határait. A nagy svéd király, I. Gusztáv (Kustaa Vaasa) idején Finnországot is elérte a reformáció, s az ország áttért a lutheránus vallásra. Mikael Agricola, a finn reformáció legnagyobb alakja, a finn irodalmi nyelv megteremtője 1548-ban fordította le anyanyelvére az Újtestamentumot.
A XVI. század végén Finnországban kitört a buzogányháború (nuijasota) néven ismert parasztfelkelés. A svéd birodalom aranykorában, a XVII. században Finnországban számos várost alapítottak, s ekkor nyitotta meg kapuit az első egyetem, a Turkui Akadémia (1640). A kor háborúi ugyanakkor mérhetetlen szenvedést okoztak a finn népnek is. A nagybirodalom korszaka a nagy északi háború (1700–1721) során ért véget, melynek következményeként Finnország keleti részei Oroszországhoz kerültek.
1809-ban Finnországot nagyhercegségként az Orosz Birodalomhoz csatolták, s viszonylag széles körű autonómiát kapott a belügyek terén, a külügy és a hadügy viszont Oroszországhoz tartozott. I. Sándor uralkodása idején Helsinkit tették meg fővárosnak, s az egyetemet is áttelepítették ide, ezzel is hangsúlyozva a Svédországtól való távolodást.
A XIX. század közepe táján Finnországban egyre fontosabbá vált a nemzeti kérdés, amely elsősorban a finn nyelv helyzetének javítására tett kísérletekben mutatkozott meg. Az 1860-as években a finn nyelv elvben a svéddel egyenrangú hivatali nyelvvé vált (a gyakorlatban a finn nyelv helyzete csak lassan javult), s ugyanebben az időben bevezették az önálló finn pénzt, a márkát is. Megélénkült a gazdaság, fejlődésnek indult a közlekedés, s kezdett megszilárdulni a finn nyelvű oktatási rendszer.
Finnország kedvező helyzete 1899-ben megváltozott, amikor II. Miklós cár kiadta az ún. februári manifesztumot, amely jelentősen korlátozta a finnek jogait. Ekkor kezdődött az elnyomás első szakasza, amely az 1905-ös nagy sztrájkig tartott. 1906-ban megújították a finn parlamenti rendszert, s Európában először a nők is választójogot kaptak. 1908-ban kezdődött az elnyomás második szakasza, amely az orosz forradalomig, ill. Finnország függetlenné válásáig tartott. 
Finnország 1917. december 6-án vált független állammá. A kezdet egyáltalán nem volt könnyű: 1918 elején a fehér- és a vörösgárdisták között polgárháború tört ki. A fiatal társadalomban sokáig mély nyomokat hagyó polgárháború a Mannerheim vezette fehérek győzelmével zárult. 1919-ben az ország első elnökévé K. J. Ståhlberget választották. Vezetésével számos fontos törvényt hoztak, s a független Finnország helyzete kezdett megszilárdulni.
A második világháború mélyen érintette Finnországot. Az 1939–40-es téli háborúban (talvisota), és a háború 1941–44-es folytatásában (jatkosota) a Szovjetunió ellen viseltek hadat; 1944–45-ben Lappföldön a németek ellen folyt háború, melynek eredményeként kiűzték a német katonákat Finnország területéről. A béketárgyalások során Finnország elvesztette karjalai területei egy részét, valamint északi kikötőjét, Petsamót, és súlyos háborús jóvátétel megfizetésére kényszerült.

Finnország és a Szovjetunió 1948-ban barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt (YYA-sopimus) kötött; a finn gazdaság fejlődésnek indult, s a politikai helyzet is stabilizálódott J. K. Paasikivi (1946–1956) és Urho Kekkonen (1956–1981) elnöksége idején. Finnország az északi semleges demokrácia és a jóléti társadalom országává vált. 1952-ben Helsinkiben rendezték az olimpiát, 1955-ben Finnország az ENSZ és az Északi Országok Tanácsa tagja lett.
A 1990-es évek elején, a Szovjetunió összeomlása után Finnország súlyos gazdasági válságot élt át, a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Az ezredfordulóra úgy tűnik, sikerült felülkerekedni a válságon, nem utolsósorban a világhírű finn telekommunikációs cégek nagymérvű fejlődése révén.
1995-ben Finnország az Európai Unió tagja lett, 2000 tavaszán pedig Tarja Halonen személyében elsőként került az ország élére női köztársasági elnök.